Kétféle gondolkodásmódról szeretnék itt értekezni. Az egyik az elfogult, tekintélyelvű, a másik a jelenségre fókuszáló, elfogulatlanságra törekedő mentalitás; ez utóbbi jellemző a tudományokra is. Az előbbinek extrém formáját idegen szóval"gaslighting"-nak nevezik. Ez azt jelenti, hogy egy vita eldöntésekor nem az érvelés minősége, hanem az érvelő személye kerül fókuszba. Érdemes lehet utánanézni a szó jelentésének, akár a linkben. Az utóbbi szemléletmód egyik nagy forradalmát az újkor hajnalán bekövetkezett természettudományos forradalom jelenti, egy másik példa az Edmund Husserl nevéhez köthető fenomenológia.

Egykor a legtöbb felmerülő kérdésre (Miért villámlik? Hogyan lett a világ? Miért omlanak össze a civilizációk?) azt a választ adták, hogy "mindez Isten műve". A válasz erejét az egyház tekintélye garantálta. Nem lehetett vele vitatkozni, mert könnyen a máglyán találhatta magát az ember. Egyébként is, mindenki tudta, hogy ez az igazság. A tekintélyelvű gondolkodás igazi erejét nem is a máglya és egyéb, hasonló eszközök jelentették/jelentik, hanem az, hogy "mindenki tudja, hogy az úgy van". A megközelítés sok esetben bölcsességeknek mondott buta közhelyek formájában szivárog a hallgatóság tudattalanjába, és határozza meg a gondolkodásmódot. Nem jut eszünkbe olyan állításokat, tanácsokat megkérdőjelezni, mint pl. "Akinek nem inge, ne vegye magára", "Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja", és hosszan lehetne ezeket sorolni, ahogyan a hozzájuk kapcsolódó viselkedésmintákat is. Mindennapi viselkedésünket sok esetben nem tudatos döntéseink határozzák meg, hanem az, hogy "mindenki tudja, hogy így helyes". Ha egy szent szöveget, például a Bibliát értelmezünk, sok esetben épp az ellenkező következtetést vonjuk le előítéleteink miatt, mint ami valójában ott áll. Így lettek némely esetekben a farizeusokat elmarasztaló Krisztus követőiből maguk is képmutató farizeusok, amikor a templomban fontosabb kérdés, hogy ki hogyan öltözött fel, mint az, hogy befogadják Isten igéjét. 

Ezután következett a tudományos forradalom (többek között Descartes híres mondatával: "Kételkedem, tehát vagyok."), amely, a híres legenda példájával (Newton és az alma) elmagyarázva egyebek mellett arról szólt, hogy (a példánál maradva) Newton végiggondolta: mi történne, ha nem volna ott a Föld, hanem csak az alma önmagában. Vajon merre esne? Ha korábban azt gondolták, hogy a leesés az alma természetéből következik, az almához tartozik, Newton kettéválasztotta az almát a nehézségi erőtértől. Ha nem volna jelen a nehézségi erőtér, az alma nem esne sehova. Ezzel első látásra kissé bonyolultabbá tette a világot, hiszen először egy laikusnak nehéz lehetett elképzelni, hogy mi is az a nehézségi erőtér, de azután kiderült, hogy az elemzés módszere példátlanul sikeres technika a világ megismerésére. Newton elemeire bontotta azt, amit korábban egy dolognak tekintettek: az almát a leesés kényszerétől. Utóbbi különvált tehát az almától, és innentől kezdve a nehézségi erőtér, illetve az alma (súlyának) együttes jelenlétéből következőnek tekintették. Pedig egy hagyományos, tekintélyelvű gondolkodás szerint egy ilyen szétválasztásra nincsen szükség, csak megbonyolítja az eddigi elképzeléseinket, lerombolja az almáról alkotott eddigi gondolkodásunkat. A tudományos gondolkodás az istenhittel kapcsolatban agnosztikus álláspontot vett fel, tehát: próbáljunk olyan magyarázatokat találni a világ jelenségeire, amelyek nem feltételezik Isten létét. Tehát: létezik olyan modell, amelynek értelmében minden jelenséget Isten léte magyaráz, de mégis azt preferáljuk, amely egyszerűbb magyarázatokat ad, Occam borotvájának elve szerint. A tudományos forradalom, miután megvívta harcát a tekintélyelvű gondolkodással, rendkívül hatékonynak bizonyult a világ megismerése szempontjából. Jól tették a tudomány nagy alakjai, hogy még egyszer átgondolták.

Később olyan problémák kerültek a tudomány fókuszába, amelyeket az már nem tudott megoldani, mivel a leírni kívánt rendszer (pl. a társadalom) túlságosan bonyolult, kaotikus volt ahhoz, hogy a természettudomány módszereivel le tudjuk írni. Ilyen esetekben további elemzésre volt szükség, így kiderült, hogy egy-egy adott jelenségre több magyarázat is létezhet. Például két népcsoport genetikai és nyelvészeti tulajdonságai között az összefüggés rendkívül bonyolult lehet; ha valaki ilyen esetekben egyszerű következtetést szeretne levonni, az könnyen tévesnek bizonyulhat, kiderülhet, hogy csak saját elfogult nézeteire keresett magyarázatot. Tehát fontos, hogy ki tudjuk mondani: "a rendelkezésre álló adatok alapján ezt nem tudhatjuk, többféle modellt tudunk felállítani". Ennek a gondolkodásnak az eredménye, hogy ma már tudományos következtetések levonásakor nem tényeket nyilatkoztatunk ki, hanem legnagyobb valószínűségekről beszélünk, valószínűségi hipotézisvizsgálatot végzünk.

Ennek a szemléletmódnak a speciális esete a fenomenológia, amely arra a fontos filozófiai tételre épül, hogy a külső valóság léte logikai módszerekkel nem bizonyítható. Egy ilyen módszer első ránézésre talán nem tűnik hasznosnak, viszont például egy irodalmi mű elemzésénél rendkívül jól használható. Így például nem tudjuk bizonyítani, hogy nem Harry Potter képzeletének szüleményei-e a nyarak közötti periódusok a Roxfortban, viszont, ha a varázsvilág képzelődés eredménye, vagy aktív imagináció szüleménye volna, akkor az egészen új megközelítési lehetőségeket tesz lehetővé a regénysorozat elemzésére. Itt is hangsúlyos, hogy létezik olyan modell, amely feltételezi az objektív valóság létezését, de létezhet másik modell is. Érdemes tehát ennek értelmében is újra végiggondolni a jelenségeket!

Az összeesküvés-elméletek az elfogult, tekintélyelvű gondolkodásmód extrém példái. Ha ilyen irányba tapogatóznának a gondolataink, érdemes figyelmeztetni magunkat, hogy: gondoljuk végig újra! Egy ellenőrizhetetlen állítás (például: az amerikai titkosszolgálat irányítja az egész világot) állítója és cáfolója közül az egyik hazudik, a másik igazat mond, és sohasem tudjuk megállapítani, hogy melyik melyik. Sokszor éppen olyankor halljuk egyesektől, hogy birtokában vannak az igazságnak egy-egy jelenséggel kapcsolatban, amikor a saját világmagyarázatuk szerint éppen az volna a legvalószínűbb, hogy ők is csak onnan tudhatnak az összeesküvésről, hogy beavatottak. Ha pedig beavatottak, akkor feltételezhetjük, hogy az összeesküvés céljait szolgálják annak leleplezésével. Így előbb-utóbb önellentmondásba keveredünk. Például, ha valaki azt állítja, hogy a világ jelenlegi helyzete nekünk rossz, csak ezt egyesek eltitkolják előlünk, akkor miért nem az az első gondolatunk, hogy: ha valakit hazugsággal vádoltok, éberségre figyelmeztettek, ezt az éberséget, a hazugság feltételezését miért ne épp rajtatok próbálnám ki először: miért ne épp ti hazudnátok nekem? Mint a zsebtolvaj a Casablancában. Érdemes feltennünk a kérdést: vajon tényleg olyan rossz most nekünk? Vajon régebben, más korokban jobb volt? Ha mégis elhisszük a vádaskodónak az állításait, akkor valószínűleg a tekintélye erejével hatott ránk. Szimpatikus volt, elhittük. Szóval ilyenkor is érdemes még egyszer végiggondolni.

A blog célja tehát, hogy egy ilyen, nem tekintélyelvű, elfogulatlanságra törekedő, magára a vizsgálat tárgyára fókuszáló gondolkodásmóddal közelítsen a jelenségekhez . És természetesen: nekem sem kell mindent elhinni!