Tudjuk, hogy a fogalmi gondolkodás nem követi a formális logika szabályait. Azt is tudjuk, hogy a fogalmaink a tudattalan szinten még inkább paradoxszá válnak: minél mélyebbre ereszkedünk, annál követhetetlenebbek, kuszábbak a közöttük fennálló asszociációs kapcsolatok, annál differenciálatlanabb a fogalmi struktúra. A jungi pszichológiában a tudattalan mélységét a (valamit körülölelő, női jellegű) tenger, illetve a (belül található, férfias  akár fallikus jelképnek megfelelő) sziget, kút, középpont stb... is szimbolizálhatja. Ez paradoxon. Az Eredet című filmben a legalsó álomszinten a tenger veti partra a szereplőket: a tenger a teljes strukturálatlanságnak, káosznak, entrópiának, tehát a semminek, a mély álom birodalmának a megtestesítője. Ilyennek képzelhetjük akár a halált is. Az álmokban az egyre mélyebb szinteken egyre több paradoxont találunk (ezeket akkor észre sem vesszük, csak majd az utólagos értelmezés során), ami által a tér és az idő kitágul, mint az Eredetben; a fogalmak paradox furcsasága egyre inkább emlékeztet Jung archetípusaira, és Dali, vagy Bosch festményeire, Escher ábráira. Jung szerint a tudattalannak nincsen határa, a legalsó szinten mégis a semmi (a mély álom) található. Amit a zen buddhisták keresnek: a fogalmak megszűnése, a tudat eltűnése egyre mélyebb értelmezési szintekre jutva, akár paradoxonok segítségével. Mindezt úgy érdemes elképzelni, hogy a "semmi" és a "valami" közötti határvonal nagyon elmosódott, mintegy fraktálszerű (gondoljunk csak a tér és idő kitágulására: ha rövid ideig alszunk, kifejezetten hosszúnak tűnhet az álomidő, mert önhasonló térbeli alakzatokat és időbeli eseményeket hoz létre az álom). Mindeközben az elmosódottság-szerű feloldódást, megsemmisülést jelképező női tenger-jelkép és az egyetlen pontba történő összehúzódást szimbolizáló férfi kút-jelkép szent násza (hieroszgamosz) jelképezi Jungnál a végső paradoxont. 

Hogyan lesz valósággá a valóság? A valóság a végtelen tömegből, mint masszából kialakított formák birodalma a formátlanság elhagyásával, vagy a semmiből teremtett dolgoké? A a káoszból (a tengerből, a differenciálatlanból, az entrópiából), az ég és föld, a sötétség és világosság, a földi és égi vizek kettéválasztásával - vagy a semmiből, egyetlen pontból kiindulva, a világosság elterjedésével lett teremtve a Biblia szerint? És mivé tűnik el a halállal, vagy a mély álom során? Nagyon kicsiből lett, vagy nagyon nagyból? A megsemmisüléskor nagyon kicsivé lesz, vagy nagyon naggyá? Van ez ügyben "egységes álláspont"? Értelmes egyáltalán a kérdésfeltevés? 

A matematikában és a fizikában is ismerünk hasonló helyzeteket, amikor nem lehetséges különbséget tenni a végtelen (kiterjedésű) és a nulla (kiterjedésű) között. Például, ha a természetes számok között értelmezett egyenlőség-relációt a kongruencia-ekvivalenciareláció (szeretem ezt a szót, mert mindkét kedvenc futballcsapatom neve megtalálható benne) kiterjesztésének tekintjük m tart a végtelenhez esetre, arra a következtetésre juthatunk, hogy az elérhetetlen végtelen végső soron megegyezik a nullával. Egy fizikai analógiát használva pedig: a húrelmélet egyik következménye az lehet, hogy a nagyon kicsi megegyezik a nagyon naggyal, ahogy Brian Greene Az elegáns univerzum című könyvében olvashatjuk. Vagy információelméleti analógiával: egy 1 valószínűségű esemény bekövetkezésének nincsen hírértéke. Tehát, ha mindent tudunk a világról, már nem lehet nekünk újat mondani. Azaz: teljesen mindegy, hogy a világ leírása fokozatosan bomlik ki a semmiből, vagy, már eleve ismerhető a leírás. Katonai szövetség-e az, ha annak minden állam a tagja? Mindegy, hogy a valóságot a semmiből bontja ki az azt megélő tudat (mint a kvantummechanika koppenhágai interpretációja szerint), vagy, egy, a jelenlevő valóságnál nagyobb információtartalmú bennfoglaló multiverzumból (az összes lehetséges világból) választódik ki az aktuális mindenség (mint az Everett-féle értelmezés szerint)? 

A magas szintű (sok más fogalmat magában foglaló) fogalmaink előfordulása gyakoribb előfordulása álmainkban, mint az ébrenlét során azt az érzetet keltik, hogy sokkal több esemény történt egy adott időtartam alatt álmunkban, mit amennyi a tényleges időtartamba belefért volna. Tehát ezeknek a magas szintű fogalmaknak az  információtömörítő képessége nagy. A tér leírására szolgáló raszteres és vektoros adatmodellek közötti különbséget az érzékelés-észlelés példáján is bemutathatjuk: a világot rasztesesen, tehát pixelenként érzékeljük, míg az észlelés során a saját, előre definiált fogalmi (vektor) hálónkat, "húzzuk rá" ezekre az érzékletekre. A fogalmi hálónk pedig úgy alakul ki, hogy ha bizonyos raszteres mintázatokat sokszor látunk (vagy hasznosnak bizonyul a kognitív folyamat szempontjából, hogy egy kalap alá vegyük őket) nevet adunk nekik, és ezek a mintázatok fogalmakká, vektorokká válnak. Így a raszteres leírás alacsony szintű, a vektoros magas szintű leírási formája a fizikai valóságnak. De ugyanezek a kategóriák nemcsak a fizikai valóságban, hanem absztraktabb terekben is alkalmazhatók: például a politikával kapcsolatos fogalmi rendszerünkben a "liberális" magasabb szintű fogalom, mint például a "kábítószer-használatot megkönnyítő", mivel előbbi tartalmazza az utóbbit. Ha magas szintű fogalmakkal helyettesítünk sok alacsony szintűt, például, ha a "liberalizmusra" gondolunk a "kábítószer-használatot megkönnyítő", és még rengeteg egyéb, alacsonyabb szintű fogalom helyett, akkor inkább egy érzést kapunk el, mint hogy valamit gondoltunk volna a valóságról. 

Képzeljük el, mi történne, ha a "liberalizmus" szó nem létezne, csak egy homályos érzés, hogy a gyerekünk le nem szidása, a könnyű drogok engedélyezése, vagy a melegházasság engedélyezése valamiképpen összetartozik! Amikor erre a magas szintű "valamire" gondolnánk, úgy tűnne, hogy mintha a sok apró fogalomra együttesen, egy időben gondoltunk volna. Mintha kitágulna az idő. Feltételezésem szerint az álom során ez történik: olyan tudattalan, magas szintű fogalmakkal dolgozunk, amelyek ébrenlét során nem is tudatosulhatnak, mert nincsen rájuk megfelelő fogalmunk, így csak az marad meg, hogy "Pisti kicsit Józsi volt abban az álomban", és hogy több dolog történt, mint amennyi az elalvás és a felébredés közötti időtartam alatt lehetséges lett volna. Tehát az a feltételezés, hogy minél magasabb szintű, minél összetettebb egy fogalom, annál mélyebben helyezkedik el a tudattalanban (ez persze nem mindig igaz, csak egy általános tendencia). Mély álom során a valóság elsötétül, hiszen olyan magas szintű fogalmakkal találkozunk, amelyek túlságosan sok mindent tartalmaznak ahhoz, hogy a saját fogalmi struktúránkban értelmezhessük őket. Itt érhetjük tetten, hogy ha a végtelenhez közelítünk a fogalmaink terjedelmét tekintve, akkor egyúttal a semmihez is közelítünk. A mély álom eljövetelekor nem a "túl kevés" felől közelítjük a semmit, hanem a "túlságosan sok" irányából. Végletesen kitágulnak a fogalmaink, kitágul az idő, és kitágul a tér. A tengerrel, az Eredet című film strukturálatlan álomterével találkozunk. Itt már minden mindennel azonos, tehát nincs is itt semmi.