2019-ben, vagy 18-ban írtam, csak nem volt időm letisztázni. Azóta megismertem a lacani pszichoanalízist, a covidjárványt és az orosz-ukrán háborút. Ugyanezt tudom mondani, csak az akkorinál is nagyobb meggyőződéssel:

A minap olvastam, hogy Soros György azon gondolkodik, hogy miért nem működnek úgy a befektetései és a nyitott társadalom gondolata, mint régen, például húsz-harminc éve. Félreismerte volna az emberi viselkedést, a pszichológiát? 

Alapvető, hogy szeretnénk jól érezni magunkat. A humanizmus alapgondolata, hogy törekedjünk arra, hogy a lehetséges legnagyobb örömet okozzuk cselekvésünkkel az emberek összességének. Ez jól megfér az individualizmussal, hiszen az összes ember közül valószínűleg magunkat ismerjük a legjobban, tehát, a saját boldogságunkon tudunk a leghatékonyabban dolgozni, így a humanista erkölcs szerint is egész komoly szeletet szánhatunk az időnkből saját magunk számára, így szolgáljuk legjobban az "emberek összességét".

Idáig egyszerű a történet, de vajon milyen motivációk hajtanak bennünket? A hagyományos humanizmus szerint az életben maradás és a fájdalom csökkentése, a hosszútávú örömérzet maximalizálása (ami jelentősen összefügg a fajfenntartási ösztönnel, Freud szerint is). A marxizmus is abból indul ki, hogy az ember magának (és embertársainak) a legjobbat akarja, csak az uralkodó osztály ármánykodásai  (saját boldogságuk maximalizálása) miatt hajlandóak az emberek halomra gyilkolni egymást. Eleinte Freud szintén a hagyományos értelemben vett boldogságérzet maximalizációjában gondolkodott, de később felfedezte a halálösztönt. Az önző gén elméletből sem következik az, hogy minden egyednek az összes fajtársa számára az életet, a boldogságot kellene kívánnia. Úgy tűnik, bizonyos helyzetekben egyes egyének akár azon az áron is rosszat akarnak másoknak, hogy az a teljes emberiségnek, vagy akár még saját magának is negatívan befolyásolja a boldogságérzetét.

Talán ismét a halálösztönnel összefüggő jelenségkörrel (agresszió, gyűlölet, rosszakarat, rosszindulat) találkozott Soros öregkorára? Erről szól Thomas Mann Varázshegyének Hó című fejezete is. Vagy a közép-amerikai kultúrák tömeges emberáldozatai. De az Óvilág véres háborúi is. És az a tény is, hogy a világ legnagyobb vallását az emberáldozat borzalmára való ráeszmélés indította útjára és tartja pályáján, ez adja az érzelmi töltetét. Jelenlegi, második világháború utáni nyugati világunk békéjének biztosításában is jelentős szerepe van az emberáldozat borzalmára való rádöbbenésnek. 

A tőke olyan felhalmozott eszközök összességét jelenti, amelyekben az ember akarata tükröződik, aminek elsődleges feladata, hogy az ember akaratát egyrészt kifejezze (akkor is, ha az az akarat romboló, agresszív akarat), másrészt szolgálja; és ezt a definíciót a fentiek értelmében el kell különítenünk attól, ahogy egyesek gondolnak a tőkére: mint az emberek összegzett boldogságérzetét maximalizáló eszközökre. Maximum a nyugati,  a jelenlegi állami és piaci berendezkedésben hívő emberek összesített vágyát tudjuk megbecsülni és megvalósítani piaci eszközökkel.  Ugyanis az Iszlám Állam számára például egy keresztény templom puszta létezése is rossz érzést okoz, szívesen elpusztítanák azt. Vagy egy sztriptízbáré szintén. Egy kocsmáé is. Honnan tudhatnánk, hogy nem azok vannak-e többségben a világban, akiknek szintén bosszúságot okoz ezek közül valamelyik létezése? Hogy nem születik-e egyszer egy akarat, amely ténylegesen elpusztítja a sarki kocsmát, mert alkoholt árusítanak benne? Vagy akármiért?

A történelem menetében az emberiségben megjelenő, különböző irányú akaratok jelennek meg. Ezek az akaratok, az azokhoz tartozó erők viszont állandóan változnak. ezért a tőke értéke is változik, akár gyorsabban és radikálisabban, mint képzelnénk. Egy gazdasági válság során meglepően gyorsan változik az eszközök értéke: ez a pénzügyi jelenség számunkra úgy csapódik le, hogy a termékek sokáig nem valódi értékük szerint jelentek meg a piacon, valami (agresszív marketing, csalás az adatokkal, rossz szándékú, korrupt politikai tényezők által létrehozott jogi környezet, stb...) torzította azt. Sajnos az igazság az, hogy ezek a torzítások sokkal nagyobbak lehetnek, mit amit el szoktunk képzelni, még mindig nincs jó eszközünk az összboldogság szolgálatára való alkalmasság korrekt mérésére, a tőzsdén, meg a parlamentben is messze nincs reprezentálva minden akarat. Így sajnos bármikor kiderülhet, hogy az általunk ismert és szeretett világ össze tud omlani, pusztán azért, mert alulbecsültük a halálösztön kordában tarthatóságát. Hogy nem ismertük eléggé magunkat, az embert. A sorozatos válságok azt mutatják, hogy a tőzsdén megnyilvánuló akaratok a kapitalizmus logikáján belül sem ismerik saját magukat, nemhogy az ezen kívül eső világ. 

Fel is tehetjük magunknak a kérdést: ha a világ tőkéjének pénzben kifejezett érték szerint jelentős része városi épületekben koncentrálódik: vajon reális ez? Ha a városi lakások ára, és bérleti díja gyorsabban növekszik, mint az itt végzett munka értéke, akkor a dolgozó ember vagyona nem csökken összességében? Akkor ennek a rétegnek nem épp gazdasági válságként jelenik meg a jelenlegi (2018-ban írom) konjunktúra? Ha nem, akkor nincsenek átverve? Az átverés eredménye nem az újabb válság? Vagy ez a volna dolgozó, kevés saját tőkével rendelkező osztály számára a gazdasági realitás? Ha pedig ez a gazdasági realitás, akkor előbb-utóbb megéri vidékre költözni, és onnan végezni a számítógéppel egyre könnyebben végezhető távmunkát (annak, aki ilyen jellegű tevékenységet végez). Nekem mégis inkább úgy tűnik, hogy túlságosan jó a városi élet marketingje. De sokra nem megyek a megérzéseimmel (maximum vehetek vidéki lakást, befektethetek vidéken, ha erős ez az érzésem), amíg nem ismerem embertársaim tudatos - és tudattalan, jelenleg nem megjelenő, de a jövőben realizálódó - motivációit, csak találgatok, persze erről szól a piacgazdaság. A lényeg az, hogy szerintem sokkal távolabb állunk önmagunk és embertársaink megismerésétől, mint azt gondolnánk, ezért érhetek komoly meglepetések a történelem menetét illetően (ahogy a helyes önismeret hiánya az ember személyes életében is sokszor fájdalmas meglepetésekhez vezet). Kiderülhet egyszer, hogy nem akarjuk mi annyira ezt a városi, kapitalista kultúrát, mint ahogy most gondoljuk - ráununk jelenlegi életünkre. Félreértés ne essék: ezt nem a vágyaim mondatják velem, sokkal inkább a realizmus, a "vészmadárkodás". Tehát én maximálisan úgy ismerem magamat, hogy a jelenlegi keretek fenntartásában, egy nyugodt, békés külvilág létében vagyok érdekelt.

Budapesten (ahol sok beépíthető terület van még) milyen haszna van annak, ha felhőkarcolót épít a MOL? A felhőkarcoló építés megtérülésének számításakor bizonyos súllyal esik a latba az adott épület reklámértéke: azaz az, hogy a nagyobb épület a hatalom jelképe, ami önmagában marketingértékkel bír: fallikus szimbólum. A középkorban a városok vetélkedtek, hogy melyikük építi a legmagasabb templomtornyot. A fáraók vetélkedtek, hogy kié lesz a legmagasabb piramis, a munkálatok során valószínűleg számtalan rabszolga veszítette életét. Jó volt az emberiség "összboldogságának", hogy felépítették ezeket, Ezek a pőre akarat kifejeződései, önmagukban nem okoznak boldogságot az embereknek (maximum annyit, amennyit a szépségük, grandiózusságuk okoz), de tulajdonosuk nagyságát fennen hirdetik. Amikor hasznos - értsük a hasznosságot, mint az emberek többségének boldogságát szolgáló mértéket - funkcionalitástól mentes épületek épülnek, akkor baj van. Persze, a piaci logika azt diktálja, hogy ezek is hasznosak, ha megépülnek, hiszen azért épülnek meg. Ez az jelenti, hogy a pénz azoknál van, akik építtetnek, viszont a pénz alapvetően csak egy papírdarab (vagy információegység a bankszámlán), vajon a pénz párosul-e az emberiség hosszú távú akaratával? Vagy ma még meg akartuk azt a felhőkarcolót építeni, holnap meg csökken az iroda bérleti díja, majd üresen fog állni, aztán benövi a gaz? Esetleg valaki majd le akarja rombolni? Ekkor a felhőkarcoló építési költsége nem fog megtérülni. Ilyen esetben ekkor ki vert át kit? Saját magunkat vertük át, mert nem ismertük magunkat eléggé.

Az a törekvés, hogy a magunk által világ középpontjának tartott pontot (értsünk itt akár földrajzi pontot, akár tájékozódási pontot világképünket, életvezetésünket illetően) mások is annak tartsák, egészen agresszívvá tud tenni bennünket. Ilyen tájékozódási pont, egyúttal fallikus szimbólum a totemikus pózna, a piramis, a Bábel tornya, a templomtorony, a vártorony, a felhőkarcoló, stb... Nemcsak ezek megépítésére irányulhat akarat, hiszen annak a hatalomnak az ellensége, amit ezek szimbolizálnak, le akarja rombolni ezeket. Pedig ezek nem gyárak, nem szántóföldek, nem kórházak, nem iskolák: nem szolgálják közvetlenül az életösztön kielégítésére irányuló boldogságot, csak jelképek. Ha valaki a templomépítésen dolgozott, talán jobban járt, mint ha képromboló hadjáratban veszítette volna a fél karját és kínok között vérzett volna el. De ha 3D nyomtatóval épített közösségi térben adja át a gondolatait másoknak, talán még jobban jár  (azaz szerintem az ember érdeke a gazdasági és társadalmi fejlődés, nem pedig hősként meghalni). De elképzelhető, hogy valaki mégis a hadjáratot élvezi a jobban. Szerintem aki így gondolkodik, az nem autentikus, de nem tudok mit tenni, nincs elég "karizmám, személyes meggyőzőképességem, hogy ezt "elhitessem másokkal" (vagy, meggyőződésem szerint: felszínre hozzam bennük). Jézus szavait önkéntes áldozata nyomatékosította, így talán valamivel békésebb, normálisabb hellyé vált a világ, mint előtte. A mai, elég békés, fejlődő nyugati világunk létrejöttében a két világháború áldozatai fölött való elborzadásnak nagy szerepe van. 

Ezt csak azért írom, hogy törekedjünk önmagunk jobb megismerésére, különben még nagy csalódások érhetnek, aztán majd siránkozunk, hogy erről nem volt szó, ha itt a válság, vagy a háború. És nyomjuk el a halálösztönt!

Gyerekkoromban (körülbelül tizennégy évesen) két dolog keltette fel a figyelmemet a filozófiában: a Mája-fátyla, és a neoplatonista világkép. A kettő látszólag egymástól függetlenül vonta magára az érdeklődésemet. pedig a filozófiatörténetben ezek kapcsolódnak egymáshoz: a misztikus bölcseletnek mindkettő visszatérő témája, (ezen belül a buddhizmusnak is tárgyai, - a neoplatonista világkép is, csak itt azt buddhista világképnek hívják, legalábbis a kettő igen hasonló - komoly részletességgel). Akkoriban csak keveseket érdeklő területeknek tűntek, mivel annyira ellentmondani látszottak a tudományos és a keresztény világképeknek. Ma már tudom, hogy a(poszt)modern kultúrában (filmekben, könyvekben, festészetben, stb...) gyakran megjelennek ezek a témák. 

A következő, a Mája-fátylával kapcsolatos jelentős élményem Orwell 1984-ének az elolvasása volt, hiszen itt az elvont filozófia helyett az véres valóságként jelent meg. Akkoriban az érdekelt leginkább, hogy lehet-e akár a Nagy Testvér ugyanaz, mint Isten. Meglepett a hasonlóság, amit felfedeztem a zsidó-keresztény Isten és a Nagy Testvér között. Ő is mindent lát; nem a tetteid, hanem a legbelsőbb érzéseid alapján ítél meg; jobban ismer, mint te magadat; elvárja a feltétel nélküli érzelmi azonosulást, úgy mint: "Szeresd a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből", amit, ha nem teljesítesz, halállal (illetve, annál is rosszabbal) büntet. Ma már úgy látom, hogy ezek csupán egyfajta, túlságosan szigorú bibliaértelmezés alapján tűntek így, Jézus Krisztus éppen a rigorózus ószövetségi istenképpel helyezkedik szembe a kegyelem gyakorlása által. Még sok egyéb hasonlóságot is felfedezni véltem, amelyekről ma már látom, hogy tévesek: a Nagy Testvérrel szemben keresztény Isten nem vár el gyűlöletet senki iránt, és a tömeggel való azonosulást sem követeli meg - akkor sem, ha néhányan úgy értelmezik a Bibliát - hiszen ő maga haladt szemben a személytelen, gyűlölködő masszával Krisztusként. Viszont az 1984 tényleg arról a Mája-fátyláról szól, amit földi hatalmak lebegtetnek előttünk. Valójában az 1984 pőrén tartalmazza az igazságot, nem is kell "megfejteni a szimbolikáját", egyszerűbb annál: valóban földi hatalmak ellen érdemes lázadni, amelyek Istent a saját képükre formálják. Ezért lesz a keresztény Isten némely tulajdonságai hasonlóak a Nagy Testvéréhez: nem a Nagy Testvért formázta Orwell a keresztény Isten képére, hanem a földi hatalom az Istent a Nagy Testvér képére, hogy legyen kinek a nevében uralkodni, és félelmet kelteni. 

Amikor először olvastam az Emlékek, álmok, gondolatok című könyvében Carl Gustav Jung egyik álmát, az szintén nagy hatással volt rám. Az álom röviden arról szól, hogy Jungot és (az amúgy az álmodás idején már rég elhunyt) apját egy, a indiai fatehpur sikri Diwan-e-Khas-szal megegyező teremben fogadja a király, a bibliai Dávid. A két jövevény az apa utasítására földig hajolnak, homlokukkal a földet érintik, így tisztelegnek az apa elmondása alapján a "Legfőbb Jelenvalóság" előtt. Később kiderül, hogy a Legfőbb Jelenvalóság nem Dávidot jelölte, hanem a király által, felesége elirigylése okán biztos halálba küldött, megalázott Úriást, aki az álom szerint Dávid fölött lakik, egy lépcsősor mögött nyíló szobában. 

A fatehpur sikri Diwan-e-Khas Jung álmának helyszíne, saját fénykép

Úriás Krisztus-előkép, a szenvedő szolga. A politikai erő birtokosa, Dávid, csak látszat-hatalommal bír, amit így csak a megtévesztés (Mája-fátyla) segítségével tud gyakorolni. Ő a farizeusok által várt Messiás, aki teljes ellentéte a szolgából lett királynak, Krisztusnak. Ő a népet csak politikailag tudja újra naggyá tenni, a politika viszont csupán látszattevékenység. Zárójelben jegyzem meg, hogy itt nem Dávid teljes bibliai szerepéről írok, hanem annak csak egy aspektusáról, az erejével visszaélő politikai hataloméról, aminek egyebek mellett vált Dávid személye a jelképévé. Krisztus viszont arra ad példát, amiről a Hiperkarma Feketepéter című számának a szövege szól: "csak akkor nem jutsz pokolra, ha magadtól odamész".

Később rájöttem, hogy régebben egy gyáva alak voltam. Nem mertem kimondani, hogy elképzelhető, hogy a többség tévedhet. A legtöbben nem gondolják végig, hogy mi a napi nyolc óra munka értelme, meddig építhetjük a civilizációt a (sokféle értelemben, nemcsak a környezetvédelmet érdemes itt érteni) fenntartható fejlődés témakörének tükrében, egyáltalán, meddig lesz a világ jobb attól, hogy dolgozunk rajta, azokkal a módszerekkel, ahogyan jelenleg tesszük. Nem viszonyulnak őszintén a hatalom és a szexualitás, illetve a kettő egymáshoz való kapcsolatának témaköréhez. "Érzésből" cselekszenek, tetteik következményeit és valós tartalmát nem végiggondolva, ahogyan a szuperego  elszabadult, negatív oldala diktálja nekik. Azért tevékenykednek, hogy könnyű úton juthassanak ahhoz az érzéshez, hogy ők jók. A szuperego sötét oldala az aztékoknak azt diktálta, hogy százszámra áldozzanak fel embereket az istenek tiszteletére, a spanyol hódítóknak, hogy indiánokat öljenek. A keresztes lovagoknak azt, hogy muszlimokat gyilkoljanak, a muszlim terroristáknak, hogy gyaurokkal végezzenek. A farizeusoknak, hogy kivégezzék az "istenkáromló" Jézust. Még számtalan példa van ezeken kívül is a történelemben a büszkeséggel végzett gyilkosságokra. Tudomásul kellene venni, hogy ami miatt jónak gondoljuk magunkat, az nem feltétlenül jó. Csak látszat-jó. A rosszakaratú politikai hatalom, a szuperego rossz oldala, a Mája-fátyla - mind-mind ugyanannak a jelenségnek, az emberfeletti romboló erőnek a megnyilvánulásai - közös bennük, hogy a valóságot eltakaró és az embert emberségében megnyomorító funkcióik vannak.

 Az "Információtömörítő algoritmusok a gondolkozás során" című, ezt megelőző poszt folytatása

Ha egy személyt akarunk leírni, szintén néhány, számunkra fontos tulajdonságával kezdjük, nem tudjuk leírni teljes mértékben (behaviourista szemszögből az volna a teljes leírás, ha felírnánk bármely lehetséges, őt érő ingert, és megadnánk az arra adott reakcióját). Ilyen, fontos tulajdonságok lehetnek, hogy mennyire introvertált, hogy mennyire konfliktuskerülő, mennyire ítélkező, mennyire fél az új helyzetektől, stb... Vagy a politikai nézeteit megpróbálhatjuk leírni úgy, hogy megadjuk, mennyire konzervatív, mennyire nacionalista, mennyire liberális, mennyire szocialisztikus (elhelyezzük ezeken a tengelyeken). Vagy, még ennél is tömörebb koordinátarendszert alkalmazunk, amikor a baloldali-jobboldali skálán akarjuk elhelyezni. Pedig valójában csak úgy határozhatnánk meg teljes mértékben a politikai személyiségét, hogy bármely, releváns politikával összefüggő kérdésre megadjuk a válaszát. Így tehát minél kevesebb koordináta tengelyt alkalmazunk (az összes releváns kérdés esetén ez a szám közel végtelen, a konzervatív, nacionalista... leírás esetén négy, a bal-jobb esetben csak egy), annál inkább figyelmen kívül hagyjuk a személyiségének kisebb skálájú jellegzetességeit, ezeket "hibának": véletlen vonásoknak tekintjük, elhanyagoljuk ezeket a nagy egyszerűsítés során, úgy, ahogyan az előző poszt első bekezdésében a dekonvolúcióval kapcsolatban említettem. Így lesz valakiből egyszerűen "kommunista", vagy "balos", vagy "magának való gyerek".

Nagyban függ tehát a világképünk attól, hogy milyen koordináta-rendszereket alkalmazunk az objektumok leírására: minél több a tulajdonság, tehát a koordináta-tengely, amit használunk, amit rávetítünk a tárgyakra, annál pontosabb leírásra vagyunk képesek. A vektorok adott koordináta szerinti értékét úgy kapjuk meg, hogy a vizsgált koordináta-tengelyre vetítjük azt. Így vetítjük saját belső képeinket (gondoljunk a pszichoanalízisre!), a gonosz kommunistát, a bölcs öregembert, az asztalt, a lámpát, a füzetet, a laptopot, stb... a körülöttünk levő objektumokra, és kíséreljük meg azokat a saját belső képeink segítségével leírni. Pedig egy koordináta-rendszer, tehát a saját belső képeink, amelyek egy korban alkalmasak volt arra, hogy teljesítsék feladatukat, elavulhatnak. Vagy alapulhattak eleve hibás feltételezéseken. Lehetnek generációkon keresztül alkalmazott rossz beidegződések eredményei. Egyszóval lehetnek helytelenek, tehát alkalmatlanok az objektum leírására. A teljes, a politikáról szóló közbeszédet is képes teljesen ellaposítani ez a fajta leegyszerűsítés.

A koordináta-tengelyek számának növelésével pontosabb leírást kaphatunk. Például az első, számsoros példában, ha bevezetek egy minta2-t (egy új koordináta-tengelyt), amit a 0,002; 0,001; -0,003; 0,003; -0,001; -0,001 számsorként adok meg, a minta1 és a minta2 segítségével "szorzásokkal és összeadásokkal" (lineáris kombinációval) már teljesen le tudom írni a 1,002; 4,001; 5,997; 5,003; 2,999; 0,999 számsort. ekkor a kis eltéréseket nem hibának, hanem releváns információnak tekintem.Vagy egy városban leírhatom - mert fontos lehet nekem (például azért, mert ott szállok meg) - egy jellegtelen panelház helyzetét, egy személyben fontos lehet, hogy mit gondol a mai újságban megjelenő, lényegtelen cikkről. Az előző bekezdésben leírt, rosszul megválasztott koordináta-rendszer pedig azt eredményezi, hogy túlságosan sok információt leszünk kénytelenek elhanyagolni. 

A koordináta-rendszer, amit alkalmazunk, amelyben elhelyezzük, megítéljük a körülöttünk lévő dolgokat, nagyban meghatároz minket, nehezíti a kommunikációt, az egymás iránti empátiát, ha túlságosan elhamarkodottan ítélkezünk. Talán a hirtelen ítélkezéssel kapcsolatos negatív tapasztalatok is hatottak Tóth Árpádra, amikor a Lélektől lélekig című versét írta. Maga a tulajdonságokra bontás hasznos, mert  az így létrejövő koordináta-rendszer alkalmasabb az objektum leírására, mint a teljes leírást lehetővé tevő rendszer, de érdemes vigyázni vele: nehogy elvesszünk a részletekben, vagy túl sok részletet hanyagoljunk el!

Létezik egy információtömörítő eljárás, amely képes arra, hogy megtalálja egy vizsgált objektum informatikai leírásában szereplő mintázatok többszöri előfordulásait és a teljes adatrendszerre (képzelhetünk magunk elé egy sor számot, vagy egy táblázatot, ez utóbbi reprezentálhat akár egy képet vagy egy térképet; vagy akár egy háromdimenziós adattömböt, amely például a gravitációs, vagy bármilyen más fizikai tér erősségének pontonkénti leírására képes) megtalálja azokat, és ezekkel a mintákkal helyettesítse az eredeti objektumot. Például az 1, 4, 6, 5, 3, 1 adatsor helyettesíthető az 1, 2, 1 sor (amit nevezzünk minta1-nek) többszöri előfordulásaként (valójában lineáris kombinációjaként) :

Tehát az 1, 4, 6, 5, 3, 1 sort felírhatjuk 1, 2, 1, 1 sorként is, ha az utóbbit úgy értelmezzük, hogy az egyes tagjaival egyenként megszorozzuk az 1, 2, 1 alakú minta1-et, majd az így kapott számsorokat (azaz vektorokat)  elcsúsztatjuk a megfelelő helyre, majd az így kapott vektorokat összeadjuk. Egyes programok képesek arra, hogy a számsorokban, táblázatokban, három dimenziós tömbökben megkeressenek ilyen mintázatokat, és így egyszerűbb (tehát memóriatakarékosabb) alakra hozzák őket. Ezt a műveletet nevezzük dekonvolúciónak. Néha az adatrendszerben szereplő számokra némi zaj terhelődik, például elképzelhető, hogy az előbbi adatsorban nem pontosan 1; 4; 6; 5; 3; 1 szerepel, hanem 1,002; 4,001; 5,997; 5,003; 2,999; 0,999. Az algoritmus ekkor is képes felismerni minta1 többszöri előfordulását, a zajt (jelen esetben ez: 0,002; 0,001; -0,003; 0,003; -0,001; -0,001) hibának tekinti, elhagyja, kivonja az adatsorból hogy alkalmazható legyen a dekonvolúció - ez esetben ez az információ, ha mégiscsak információt jelentett volna a számunkra, elveszett, feláldoztuk az adattömörítés oltárán.

Tulajdonképpen azt tettük, hogy az 1-es szám mintaként való alkalmazásáról áttértünk a minta1, tehát az 1, 2, 1-sor mintaként való alkalmazásához (vegyük észre, hogy az eredeti adatsort tekinthetjük úgy is, mint ha az 1-et, mint egy számból álló számsort használtuk volna mintaként). Tulajdonképpen az eredetitől eltérő koordinátarendszerbe tértünk át a vektorunk leírásához. Ezért mondhatjuk el, hogy a dekonvolúciós eljárás egy speciális esete az úgynevezett SVD- (ún. szinguláris érték) felbontásnak, amely a koordinátarendszerek közötti áttérés segítségével  tömörít, és tulajdonképpen ugyanazt jelenti, mint a dekonvolúció, csak ekkor már többféle mintát ismer fel a tömörítő algoritmus, nemcsak minta1-et, hanem minta2-t, 3-at, stb...

Amikor adattömörítő programot használunk, az valószínűleg SVD-felbontást végző algoritmust fog használni feladatának elvégzéséhez. De ezen alapul például a földi gravitációs tér (vagy bármilyen másféle tér: a mágneses tér, vagy akár a fizikai földfelszín, tehát a domborzat) leírása, de pl. a teljes kvantummechanika elmélete is. Ez utóbbiak a Descartes-féle x, y, z koordinátákon alapuló koordinátarendszert cserélik a szélesség, hosszúság, tengerszint fölötti magasság (értelemszerűen így a Föld paramétereinek leírásakor hívjuk így ezeket a koordinátákat, a kvantummechanikában más a nevük) koordinátarendszerre. Onnan jött az ötlet, hogy térjünk át új koordinátarendszerre, hogy felismertük: a Föld, vagy akár egy atommag körüli terek gömbszimmetrikusak, így jól leírhatók gömbi koordinátarendszerben. Az SVD felbontás nemcsak információtömörítésre alkalmas, hanem azt felhasználva bizonyos matematikai műveleteket hatékonyabban tudunk végezni.

Az agyunk is ilyen adattömörítő eljárásokat alkalmaz, amikor észleli a valóságot. A világról alkotott képünket az észlelés, majd a gondolkozás különböző részek sokaságára bontja: amikor nézünk, nem fényfrekvencia-értékek (színek számszerű leírása) sokaságát látjuk a látómező pontjaihoz rendelve (amely információhalmaz egyébként befut az agyba), hanem asztalt, lámpát, füzetet, laptopot, stb... Felismerjük a mintákat. Legalábbis némi tapasztalatszerzés után, újszülött korunkban bizonyára még csak a színeket látjuk a látómező pontjaihoz rendelve. Így egyszerűsítjük, tömörítjük, és tesszük alkalmassá az észlelést követő agyi műveletek alkalmazására a hozzánk érkező információt.

Így bontjuk elemeire az objektumokat, így helyezzük el alkalmas koordináta-rendszerben a hozzánk érkező információt. Ilyenkor számokat (amik annak a mértékét írják le, hogy a hozzájuk tartozó tulajdonságok mennyire jellemzők az objektumra) szorzunk a hozzájuk tartozó tulajdonságokkal, hogy jellemezzük az általunk leírt tárgyat (vagy személyt).  Hogy "milyen" az illető objektum, és az, hogy mennyire "olyan". Amennyi tulajdonságot használunk a tárgy leírására, annyi tengelyből áll az azt leíró koordináta-rendszerünk. Például egy várost egy turistakönyvben nem úgy írunk le, hogy az összes ház összes pontjának megadjuk a térbeli helyzetét (a geodézia viszont ezt teszi - ha nem mérték volna fel Drezda belvárosának homlokzatait nagyon pontosan a II. világháború előtt, nem lehetett volna újraépíteni), hanem például megadjuk a korát, amelyben építették, a jellemző építészeti stílusjegyeit, a főbb épületeit, azok korát, stílusjegyeit, térbeli helyzeteiket. Alaprajzot mellékelünk hozzá, elmeséljük a történetét. És, ha mindezt ismerjük a városról, és láttuk a fontosabb épületeit, azt mondjuk, hogy "láttuk a várost". Pedig lehetséges, hogy csupán a város utcáinak 0,1%-án sétáltunk végig, és akkor még nem is beszéltünk az udvarokról, belső terekről.

A poszt következő posztban folytatódik.

Tudjuk, hogy a fogalmi gondolkodás nem követi a formális logika szabályait. Azt is tudjuk, hogy a fogalmaink a tudattalan szinten még inkább paradoxszá válnak: minél mélyebbre ereszkedünk, annál követhetetlenebbek, kuszábbak a közöttük fennálló asszociációs kapcsolatok, annál differenciálatlanabb a fogalmi struktúra. A jungi pszichológiában a tudattalan mélységét a (valamit körülölelő, női jellegű) tenger, illetve a (belül található, férfias  akár fallikus jelképnek megfelelő) sziget, kút, középpont stb... is szimbolizálhatja. Ez paradoxon. Az Eredet című filmben a legalsó álomszinten a tenger veti partra a szereplőket: a tenger a teljes strukturálatlanságnak, káosznak, entrópiának, tehát a semminek, a mély álom birodalmának a megtestesítője. Ilyennek képzelhetjük akár a halált is. Az álmokban az egyre mélyebb szinteken egyre több paradoxont találunk (ezeket akkor észre sem vesszük, csak majd az utólagos értelmezés során), ami által a tér és az idő kitágul, mint az Eredetben; a fogalmak paradox furcsasága egyre inkább emlékeztet Jung archetípusaira, és Dali, vagy Bosch festményeire, Escher ábráira. Jung szerint a tudattalannak nincsen határa, a legalsó szinten mégis a semmi (a mély álom) található. Amit a zen buddhisták keresnek: a fogalmak megszűnése, a tudat eltűnése egyre mélyebb értelmezési szintekre jutva, akár paradoxonok segítségével. Mindezt úgy érdemes elképzelni, hogy a "semmi" és a "valami" közötti határvonal nagyon elmosódott, mintegy fraktálszerű (gondoljunk csak a tér és idő kitágulására: ha rövid ideig alszunk, kifejezetten hosszúnak tűnhet az álomidő, mert önhasonló térbeli alakzatokat és időbeli eseményeket hoz létre az álom). Mindeközben az elmosódottság-szerű feloldódást, megsemmisülést jelképező női tenger-jelkép és az egyetlen pontba történő összehúzódást szimbolizáló férfi kút-jelkép szent násza (hieroszgamosz) jelképezi Jungnál a végső paradoxont. 

Hogyan lesz valósággá a valóság? A valóság a végtelen tömegből, mint masszából kialakított formák birodalma a formátlanság elhagyásával, vagy a semmiből teremtett dolgoké? A a káoszból (a tengerből, a differenciálatlanból, az entrópiából), az ég és föld, a sötétség és világosság, a földi és égi vizek kettéválasztásával - vagy a semmiből, egyetlen pontból kiindulva, a világosság elterjedésével lett teremtve a Biblia szerint? És mivé tűnik el a halállal, vagy a mély álom során? Nagyon kicsiből lett, vagy nagyon nagyból? A megsemmisüléskor nagyon kicsivé lesz, vagy nagyon naggyá? Van ez ügyben "egységes álláspont"? Értelmes egyáltalán a kérdésfeltevés? 

A matematikában és a fizikában is ismerünk hasonló helyzeteket, amikor nem lehetséges különbséget tenni a végtelen (kiterjedésű) és a nulla (kiterjedésű) között. Például, ha a természetes számok között értelmezett egyenlőség-relációt a kongruencia-ekvivalenciareláció (szeretem ezt a szót, mert mindkét kedvenc futballcsapatom neve megtalálható benne) kiterjesztésének tekintjük m tart a végtelenhez esetre, arra a következtetésre juthatunk, hogy az elérhetetlen végtelen végső soron megegyezik a nullával. Egy fizikai analógiát használva pedig: a húrelmélet egyik következménye az lehet, hogy a nagyon kicsi megegyezik a nagyon naggyal, ahogy Brian Greene Az elegáns univerzum című könyvében olvashatjuk. Vagy információelméleti analógiával: egy 1 valószínűségű esemény bekövetkezésének nincsen hírértéke. Tehát, ha mindent tudunk a világról, már nem lehet nekünk újat mondani. Azaz: teljesen mindegy, hogy a világ leírása fokozatosan bomlik ki a semmiből, vagy, már eleve ismerhető a leírás. Katonai szövetség-e az, ha annak minden állam a tagja? Mindegy, hogy a valóságot a semmiből bontja ki az azt megélő tudat (mint a kvantummechanika koppenhágai interpretációja szerint), vagy, egy, a jelenlevő valóságnál nagyobb információtartalmú bennfoglaló multiverzumból (az összes lehetséges világból) választódik ki az aktuális mindenség (mint az Everett-féle értelmezés szerint)? 

A magas szintű (sok más fogalmat magában foglaló) fogalmaink előfordulása gyakoribb előfordulása álmainkban, mint az ébrenlét során azt az érzetet keltik, hogy sokkal több esemény történt egy adott időtartam alatt álmunkban, mit amennyi a tényleges időtartamba belefért volna. Tehát ezeknek a magas szintű fogalmaknak az  információtömörítő képessége nagy. A tér leírására szolgáló raszteres és vektoros adatmodellek közötti különbséget az érzékelés-észlelés példáján is bemutathatjuk: a világot rasztesesen, tehát pixelenként érzékeljük, míg az észlelés során a saját, előre definiált fogalmi (vektor) hálónkat, "húzzuk rá" ezekre az érzékletekre. A fogalmi hálónk pedig úgy alakul ki, hogy ha bizonyos raszteres mintázatokat sokszor látunk (vagy hasznosnak bizonyul a kognitív folyamat szempontjából, hogy egy kalap alá vegyük őket) nevet adunk nekik, és ezek a mintázatok fogalmakká, vektorokká válnak. Így a raszteres leírás alacsony szintű, a vektoros magas szintű leírási formája a fizikai valóságnak. De ugyanezek a kategóriák nemcsak a fizikai valóságban, hanem absztraktabb terekben is alkalmazhatók: például a politikával kapcsolatos fogalmi rendszerünkben a "liberális" magasabb szintű fogalom, mint például a "kábítószer-használatot megkönnyítő", mivel előbbi tartalmazza az utóbbit. Ha magas szintű fogalmakkal helyettesítünk sok alacsony szintűt, például, ha a "liberalizmusra" gondolunk a "kábítószer-használatot megkönnyítő", és még rengeteg egyéb, alacsonyabb szintű fogalom helyett, akkor inkább egy érzést kapunk el, mint hogy valamit gondoltunk volna a valóságról. 

Képzeljük el, mi történne, ha a "liberalizmus" szó nem létezne, csak egy homályos érzés, hogy a gyerekünk le nem szidása, a könnyű drogok engedélyezése, vagy a melegházasság engedélyezése valamiképpen összetartozik! Amikor erre a magas szintű "valamire" gondolnánk, úgy tűnne, hogy mintha a sok apró fogalomra együttesen, egy időben gondoltunk volna. Mintha kitágulna az idő. Feltételezésem szerint az álom során ez történik: olyan tudattalan, magas szintű fogalmakkal dolgozunk, amelyek ébrenlét során nem is tudatosulhatnak, mert nincsen rájuk megfelelő fogalmunk, így csak az marad meg, hogy "Pisti kicsit Józsi volt abban az álomban", és hogy több dolog történt, mint amennyi az elalvás és a felébredés közötti időtartam alatt lehetséges lett volna. Tehát az a feltételezés, hogy minél magasabb szintű, minél összetettebb egy fogalom, annál mélyebben helyezkedik el a tudattalanban (ez persze nem mindig igaz, csak egy általános tendencia). Mély álom során a valóság elsötétül, hiszen olyan magas szintű fogalmakkal találkozunk, amelyek túlságosan sok mindent tartalmaznak ahhoz, hogy a saját fogalmi struktúránkban értelmezhessük őket. Itt érhetjük tetten, hogy ha a végtelenhez közelítünk a fogalmaink terjedelmét tekintve, akkor egyúttal a semmihez is közelítünk. A mély álom eljövetelekor nem a "túl kevés" felől közelítjük a semmit, hanem a "túlságosan sok" irányából. Végletesen kitágulnak a fogalmaink, kitágul az idő, és kitágul a tér. A tengerrel, az Eredet című film strukturálatlan álomterével találkozunk. Itt már minden mindennel azonos, tehát nincs is itt semmi. 

Azt régóta magyarázzák a szubjektív idealista filozófusok, hogy nincs okunk arra, hogy külső, anyagi világ létét feltételezzük, ugyanis a tapasztalatot az érzeteink jelentik. A tapasztalaton kívül pedig minden egyéb, közvetlenül nem bizonyítható dolog létezése Occam borotvájának elvébe ütközik (azaz nem a lehetséges legegyszerűbb, tehát a legkevesebb dolog létezését feltételező világmagyarázat). Az Occam borotvája, a szubjektív idealizmus és fenomenológia tulajdonképpen arra a népi bölcsességre épül, hogy ha valami "úgy hápog, mint egy kacsa, úgy totyog, mint egy kacsa, úgy úszik mint egy kacsa, és úgy néz ki, mint egy kacsa, akkor az valószínűleg egy kacsa". Ilyenkor fel szokott vetődni a kérdés, hogy mire is jó ez nekünk? Következik ebből valami "hasznos" dolog?

Ha kizárólag a saját tapasztalatainkból kiindulva gondolkozunk, végig kell gondolnunk rengeteg mindent, megkérdőjeleződik sok, korábban evidenciának tartott értelmezési gyakorlat. Talán a szubjektív idealista gondolkodásmód legismertebb példája George Orwell 1984 című könyvéből való, amit a legtöbbünk a "diktatúra kézikönyveként" ismer, de ha olvastuk, tudjuk, hogy komoly metafizikai-ismeretelméleti vonatkozása is van a regénynek. Emlékezhetünk, hogy ott O'Brien szubjektív idealista filozófiája alapozza meg a totális diktatúra megvalósításának elméletét. A problémát itt az okozza, hogy felmerül a kérdés, hogy mi történik abban az esetben, ha két tapasztalat-rendszer (itt a Párt nézőpontja és a "materiális valóság") ellentmond egymásnak. Ha a Párt nézőpontja minden más szempontot felülír, akkor a múlt, vagy akár a matematika is változhat, ebből következnek az 1984 híres megállapításai. A "valóság" itt másodlagos, nincsen kitüntetett szerepe (mint ahogyan a Párt nézőpontjának van). De tényleg, azon kívül, hogy "hülyeség, gonoszság", próbáltuk már magunkban megcáfolni O'Brien érvélését? Nehéz feladat... Viszont, ha Orwell feltette nekünk a kérdést, mi még tovább gondolkozhatunk: mely szituációra illik még az a megállapítás, hogy egy kitüntetett nézőpontnak olyan jelentőséget tulajdonítunk, hogy az képes felülírni az objektívnek tartott, materiális valóságból eredő tapasztalatainkat is? Melyek azok az esetek, amikor két tapasztalatrendszer ütközik, és nekünk döntenünk kell közöttük? 

Tudom, látszólag szentégtörés lesz, amit írok, de a Nagy Testvér azaz a Belső Párt nézőpontjára hasonlít például a keresztény Isten nézőpontja. Gondolkozzunk el ezen! Isten igazsága a keresztény hit szerint a legfőbb Igazság, ha bármi más tapasztalattal ütközne, a definíciójából következően azt kell elfogadnunk igazságként. Ha például azt gondoljuk, hogy ami a világban történik, nem a lehetséges legjobb a számunkra, a keresztény hit szerint tévedünk, hiszen Isten igazsága szerint Isten akarata a legfőbb jó, ha pedig Ő mindenható, akkor minden a lehetséges legjobb a világban. Mivel tökéletesen szuverén is (azaz a tettei nem függenek attól, hogy mi mit gondolunk jónak, és mit nem), gyakorlatilag bármit megtehet, azt a legfőbb jóként kell értékelnünk. Akár lehet ugyanaz is a nézőpontja, mint Orwell Nagy Testvéréé. Bizonyos szempontból úgy is tűnhet, hogy ugyanúgy megpróbál ránk erőltetni egy erkölcsi-viselkedési mintázatot, mint a Nagy Testvér. Az isteni szuverenitás hangsúlyozásával Karl Barth, a huszadik század egyik legnagyobb teológusa érvelt, átvágva a teodicea gordiuszi csomóját. A kérdés csak az maradt, hogy akarunk-e ilyen Istenben hinni, akarunk-e Orwell világában élni (Barth szerint persze ez nem jogos kérdésfelvetés, ez nem a mi döntésünk). Tehát akkor Barth rendszerében a Nagy Testvér és a keresztény Isten között pont annyi különbség van, mint a kacsaszerűen hápogó, totyogó, úszó és kinéző lény, és a kacsa között? Bizony!

Mennyi különbség lehet akkor a mesterséges intelligenciával eljövendő történelmi szingularitás és a zsidók Megváltója, vagy akár Jézus második eljövetele között? A szingularitás attól szingularitás, hogy nem tudjuk mi fog történni a történelmi eseményhorizontja mögött, tehát, valami, ami utána jön, bármire képes lehet, amire a Isten, és még eljövendő is. Az ember halhatatlanná tételét már most is pedzegetik, de egy ilyen mesterséges intelligencia lehet akár mindenható, mindenütt jelenvaló, boldogság-mennyországot is építhet nekünk. Kozma György például Jahve nevének etimológiájából igyekszik levezetni, hogy az Ő egyik legfőbb tulajdonsága az, hogy egyszer majd el fog jönni, a jövő irányából teremti a múltat ("Levendítő"), épp, mint ahogyan azt mesterséges intelligenciáról feltételezhetjük. Erre a gondolatmenetre is alkalmazható a kacsa-metafora. 

Szintén határhelyzet, két tapasztalati világ találkozik a halálhoz való közeledéskor. Először vizsgáljuk meg a problémát nem hívő nézőpontból, amikor létezhet legalább külső szemlélő számára a tudat elmúlása. Ez csak a külvilág szempontjából értelmezhető esemény, aki meghal (vagy akár mély álomba merül), az már nem tud róla, azaz az ő számára ez a történés nem is létezik. Egy (nem hívő) ember, amikor a saját haláláról beszél, a semmiről beszél. Amikor azt mondja, hogy "Nyugodjék békében!", értelmetlenséget beszél, "utána" már nincs semmi, béke sincs. Vagy az sem értelmezhető, amikor valaki öngyilkos lesz, vagy várja a halált (nem hívőként), a megnyugvás reményében. A fájdalom elmúlik a halállal - és nem is múlik el, hiszen nem fogunk tudni semmiről, így a fájdalom elmúlásáról sem. Ezt a tapasztalatot nem lehet semmihez sem hasonlítani, ha mégis akarnám, azt mondanám, hogy a halál előtt az idő akár végtelenül meg is nyúlhat, így az utolsó pillanat a végtelenségig is tarthat, hiszen "utána" már nem tapasztalunk semmit. Ez akár olyan is lehet, mint a pokol (vagy, ha épp kellemes halálközeli élményt tapasztalunk: a mennyország). Csupán a materialista jellegű "objektivitásra" törekvés az, ami miatt úgy gondolunk a saját halálunkra, ahogyan a minket körülvevők gondolnak a mi halálunkra: mint elmúlás. Ha nem a saját, hanem a többség szemszögünkből nézzük az eseményeket, akkor félünk az elmúlástól. Én például nem az elmúlástól, hanem a halált kísérő fájdalomtól, és az esetleges halálhoz közeli, vagy halál utáni rossz tapasztalatoktól félek (nagyon!), mert nem tudok róluk semmit. 

Szintén a halál közeledtéhez kapcsolódik a halálközeli élmények tapasztalata, ahol a legtöbb esetben oda jut a vita, hogy a materialista, objektivista, külső szemlélőhöz kapcsolódó nézőpont szerint az agy oxigénhiányos állapota vezet ezekhez az élményekhez, míg az őket átélő személy annyira valóságosnak érzi a vele történteket, hogy ahhoz képest a mindennapi tapasztalat világa tűnik a tapasztalat szempontjából másodrendűnek. Mint például Eben Alexander. Ő a halálközeli élményét "hiperreálisként" írja le, azaz úgy érezte, hogy a halál közelében tapasztaltakat inkább fogadja el valóságosnak, mint a materiális valóságból érkező benyomásokat. Úgy gondolta, hogy: ha egy mennyország úgy hápog, mint egy mennyország, úgy úszik... és olyan a jelentősége, amilyen egy mennyországnak, akkor, az bizony, mennyország. A tapasztaló szempontjából inkább tűnik úgy, hogy például az "alsóbbrendű" világ objektivitásán alapuló oxigénszint-csökkenésre épülő magyarázat bár logikus, ámde mégsem a valós interpretációja az eseményeknek. Bizony: amikor határhelyzetbe kerülünk, az érzéseinkre fogunk hallgatni. Az, hogy az életünk során felállított interpretációk rendszere az objektív valóság létezésén alapul, csak arra bizonyíték, hogy életünk folyamán a materiális, külső "valóságnak" érezzük a legnagyobb jelentőségét, elsődleges tapasztalatrendszer jellegét. Ha egy tapasztalat megdönti ezt az érzést, akkor hajlandóak leszünk mindent átértelmezni, hogy összhangban maradjunk új tapasztalatainkkal, és ezekhez az új élményekhez hozzátartoznak nemcsak az érzékletek, hanem az azokhoz kapcsolódó érzések is: tehát, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk nekik, hova soroljuk őket a tapasztalatok valóságosságának hierarchiájában. A jelentőség tapasztalata egy szintre került az érzeti tapasztalatokkal (azaz ugyanúgy meghatározza az interpretációt): ennek súlyos következményei vannak a materiális valóságba vetett megingathatatlan hitünkre nézve. 

Azért, hogy mégiscsak úgy érezzük, hogy rá kell vágnunk a fenti érvelésre, hogy "jó-jó, de mégiscsak elsődleges az oxigénszint-csökkenésre épülő magyarázat, és általánosságban: azok az interpretációk, amelyek a materiális valóság létezését tartják szem előtt - ha volna időm, át is gondolnám, hogy miért, de most nincs kedvem", a szociális szorongás felelős. Annyira belénk nevelték a materiális valóság elsődlegességébe vetett hitünket, hogy még a saját halálunkat sem vagyunk képesek a saját szemszögünkből vizsgálni. A létszorongást is csak a szociális szorongás teszi értelmezhetővé, hiszen a létünket a saját szemszögünkből nem veszíthetjük el (nem tapasztalhatjuk meg a nemlétet), az csak mások szemében tűnhet el.

Kétféle gondolkodásmódról szeretnék itt értekezni. Az egyik az elfogult, tekintélyelvű, a másik a jelenségre fókuszáló, elfogulatlanságra törekedő mentalitás; ez utóbbi jellemző a tudományokra is. Az előbbinek extrém formáját idegen szóval"gaslighting"-nak nevezik. Ez azt jelenti, hogy egy vita eldöntésekor nem az érvelés minősége, hanem az érvelő személye kerül fókuszba. Érdemes lehet utánanézni a szó jelentésének, akár a linkben. Az utóbbi szemléletmód egyik nagy forradalmát az újkor hajnalán bekövetkezett természettudományos forradalom jelenti, egy másik példa az Edmund Husserl nevéhez köthető fenomenológia.

Egykor a legtöbb felmerülő kérdésre (Miért villámlik? Hogyan lett a világ? Miért omlanak össze a civilizációk?) azt a választ adták, hogy "mindez Isten műve". A válasz erejét az egyház tekintélye garantálta. Nem lehetett vele vitatkozni, mert könnyen a máglyán találhatta magát az ember. Egyébként is, mindenki tudta, hogy ez az igazság. A tekintélyelvű gondolkodás igazi erejét nem is a máglya és egyéb, hasonló eszközök jelentették/jelentik, hanem az, hogy "mindenki tudja, hogy az úgy van". A megközelítés sok esetben bölcsességeknek mondott buta közhelyek formájában szivárog a hallgatóság tudattalanjába, és határozza meg a gondolkodásmódot. Nem jut eszünkbe olyan állításokat, tanácsokat megkérdőjelezni, mint pl. "Akinek nem inge, ne vegye magára", "Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja", és hosszan lehetne ezeket sorolni, ahogyan a hozzájuk kapcsolódó viselkedésmintákat is. Mindennapi viselkedésünket sok esetben nem tudatos döntéseink határozzák meg, hanem az, hogy "mindenki tudja, hogy így helyes". Ha egy szent szöveget, például a Bibliát értelmezünk, sok esetben épp az ellenkező következtetést vonjuk le előítéleteink miatt, mint ami valójában ott áll. Így lettek némely esetekben a farizeusokat elmarasztaló Krisztus követőiből maguk is képmutató farizeusok, amikor a templomban fontosabb kérdés, hogy ki hogyan öltözött fel, mint az, hogy befogadják Isten igéjét. 

Ezután következett a tudományos forradalom (többek között Descartes híres mondatával: "Kételkedem, tehát vagyok."), amely, a híres legenda példájával (Newton és az alma) elmagyarázva egyebek mellett arról szólt, hogy (a példánál maradva) Newton végiggondolta: mi történne, ha nem volna ott a Föld, hanem csak az alma önmagában. Vajon merre esne? Ha korábban azt gondolták, hogy a leesés az alma természetéből következik, az almához tartozik, Newton kettéválasztotta az almát a nehézségi erőtértől. Ha nem volna jelen a nehézségi erőtér, az alma nem esne sehova. Ezzel első látásra kissé bonyolultabbá tette a világot, hiszen először egy laikusnak nehéz lehetett elképzelni, hogy mi is az a nehézségi erőtér, de azután kiderült, hogy az elemzés módszere példátlanul sikeres technika a világ megismerésére. Newton elemeire bontotta azt, amit korábban egy dolognak tekintettek: az almát a leesés kényszerétől. Utóbbi különvált tehát az almától, és innentől kezdve a nehézségi erőtér, illetve az alma (súlyának) együttes jelenlétéből következőnek tekintették. Pedig egy hagyományos, tekintélyelvű gondolkodás szerint egy ilyen szétválasztásra nincsen szükség, csak megbonyolítja az eddigi elképzeléseinket, lerombolja az almáról alkotott eddigi gondolkodásunkat. A tudományos gondolkodás az istenhittel kapcsolatban agnosztikus álláspontot vett fel, tehát: próbáljunk olyan magyarázatokat találni a világ jelenségeire, amelyek nem feltételezik Isten létét. Tehát: létezik olyan modell, amelynek értelmében minden jelenséget Isten léte magyaráz, de mégis azt preferáljuk, amely egyszerűbb magyarázatokat ad, Occam borotvájának elve szerint. A tudományos forradalom, miután megvívta harcát a tekintélyelvű gondolkodással, rendkívül hatékonynak bizonyult a világ megismerése szempontjából. Jól tették a tudomány nagy alakjai, hogy még egyszer átgondolták.

Később olyan problémák kerültek a tudomány fókuszába, amelyeket az már nem tudott megoldani, mivel a leírni kívánt rendszer (pl. a társadalom) túlságosan bonyolult, kaotikus volt ahhoz, hogy a természettudomány módszereivel le tudjuk írni. Ilyen esetekben további elemzésre volt szükség, így kiderült, hogy egy-egy adott jelenségre több magyarázat is létezhet. Például két népcsoport genetikai és nyelvészeti tulajdonságai között az összefüggés rendkívül bonyolult lehet; ha valaki ilyen esetekben egyszerű következtetést szeretne levonni, az könnyen tévesnek bizonyulhat, kiderülhet, hogy csak saját elfogult nézeteire keresett magyarázatot. Tehát fontos, hogy ki tudjuk mondani: "a rendelkezésre álló adatok alapján ezt nem tudhatjuk, többféle modellt tudunk felállítani". Ennek a gondolkodásnak az eredménye, hogy ma már tudományos következtetések levonásakor nem tényeket nyilatkoztatunk ki, hanem legnagyobb valószínűségekről beszélünk, valószínűségi hipotézisvizsgálatot végzünk.

Ennek a szemléletmódnak a speciális esete a fenomenológia, amely arra a fontos filozófiai tételre épül, hogy a külső valóság léte logikai módszerekkel nem bizonyítható. Egy ilyen módszer első ránézésre talán nem tűnik hasznosnak, viszont például egy irodalmi mű elemzésénél rendkívül jól használható. Így például nem tudjuk bizonyítani, hogy nem Harry Potter képzeletének szüleményei-e a nyarak közötti periódusok a Roxfortban, viszont, ha a varázsvilág képzelődés eredménye, vagy aktív imagináció szüleménye volna, akkor az egészen új megközelítési lehetőségeket tesz lehetővé a regénysorozat elemzésére. Itt is hangsúlyos, hogy létezik olyan modell, amely feltételezi az objektív valóság létezését, de létezhet másik modell is. Érdemes tehát ennek értelmében is újra végiggondolni a jelenségeket!

Az összeesküvés-elméletek az elfogult, tekintélyelvű gondolkodásmód extrém példái. Ha ilyen irányba tapogatóznának a gondolataink, érdemes figyelmeztetni magunkat, hogy: gondoljuk végig újra! Egy ellenőrizhetetlen állítás (például: az amerikai titkosszolgálat irányítja az egész világot) állítója és cáfolója közül az egyik hazudik, a másik igazat mond, és sohasem tudjuk megállapítani, hogy melyik melyik. Sokszor éppen olyankor halljuk egyesektől, hogy birtokában vannak az igazságnak egy-egy jelenséggel kapcsolatban, amikor a saját világmagyarázatuk szerint éppen az volna a legvalószínűbb, hogy ők is csak onnan tudhatnak az összeesküvésről, hogy beavatottak. Ha pedig beavatottak, akkor feltételezhetjük, hogy az összeesküvés céljait szolgálják annak leleplezésével. Így előbb-utóbb önellentmondásba keveredünk. Például, ha valaki azt állítja, hogy a világ jelenlegi helyzete nekünk rossz, csak ezt egyesek eltitkolják előlünk, akkor miért nem az az első gondolatunk, hogy: ha valakit hazugsággal vádoltok, éberségre figyelmeztettek, ezt az éberséget, a hazugság feltételezését miért ne épp rajtatok próbálnám ki először: miért ne épp ti hazudnátok nekem? Mint a zsebtolvaj a Casablancában. Érdemes feltennünk a kérdést: vajon tényleg olyan rossz most nekünk? Vajon régebben, más korokban jobb volt? Ha mégis elhisszük a vádaskodónak az állításait, akkor valószínűleg a tekintélye erejével hatott ránk. Szimpatikus volt, elhittük. Szóval ilyenkor is érdemes még egyszer végiggondolni.

A blog célja tehát, hogy egy ilyen, nem tekintélyelvű, elfogulatlanságra törekedő, magára a vizsgálat tárgyára fókuszáló gondolkodásmóddal közelítsen a jelenségekhez . És természetesen: nekem sem kell mindent elhinni!

Módosult tudatállapotban (pl. ha álmodunk, vagy drog hatása alatt) azt tapasztalhatjuk, hogy mintha egyrészt több információ kerülne tudatunk előterébe, másrészt fontosabbnak, mintegy „szentebbnek” találjuk ilyenkor a tapasztalatainkat (tehát több „szentséget”, idegen szóval numinozitást tapasztalunk). Az információ látszólagos megnövekedése azt jelenti, amit az Eredet című filmben látunk: rövidebb idő alatt mintha több tapasztalaton mennénk keresztül, kitágulna az idő. A numinozitás növekedése pedig azt jelenti, hogy vagy rémisztő, vagy pedig kifejezetten kellemes tapasztalataink keletkeznek, amelyekben közös, hogy fontosnak, talán nem e világinak, eddigi észleléseinkhez nem hasonlítónak érezzük, és hosszú időre megjegyezzük őket.

Előbbi jelenségre a következő a magyarázat: a normál tudatállapotban a gondolkodásunk megszokott formákat követ, ha pedig ezek fellazulnak, szokatlan mintázatokba szerveződhetnek a gondolataink, amelyek nagy dinamikával változnak, és ez a megszokotthoz képest nagyobb információmennyiséget eredményez a gondolatainkban, rövidebb idő alatt. Ilyenkor tehát úgy érezzük (vagy, ha álmodunk, utólag jövünk rá), hogy szokatlan, „világmegváltó” gondolatok gyors egymásutánban váltják egymást, de van bennük logika, intuíció vagy legalább az asszociációk szabályos rendje. Viszont ez a rend sokkal lazább, mint a normál tudatállapotban, így sokkal nagyobb mennyiségű információ fut át az agyunkon, „világmegváltó” gondolataink keletkeznek.  Képzeljük el, hogy egy számítógépen a processzor csak egy jóval szűkebb halmazból állítja elő a kimeneteit, mint amire a mérete alapján lehetősége volna, tehát a működése mintázatokat követ. Ekkor valami felborítja a működését, a számítási szabályainak számosságát megnöveli, így nagyobb lesz az előálló kimenetek mennyisége, új eredmények születnek, megnő az előálló információ mennyisége. Igaz, ennek az ára az volt, hogy csökkentettük a szigorúságot az új kimenetek előállításánál. Így tágul ki tehát az idő, így nő meg a gondolataink száma, így lesznek „világmegváltó” gondolataink.

A másik említett jelenség a numinozitás növekedése volt. Ez azzal van összefüggésben, hogy a korai életkorban tapasztalt gondolati mintázatok nagyobb figyelmet kapnak (nagyobb a jelentőségük), mint az újabbak, gyakoribbak. Ha valami - például egy módosult tudatállapot - újra előidézi őket, az magának a numinozitás-élménynek lesz a forrása. Azt láthatjuk, hogy a numinozitás visszaemlékezés-szerű. Sokszor láthatjuk a kultúrtörténetben, az irodalomban, a pszichológiában megjelenni a korai emlékek fontosságát, jelentőségét; rémisztő, vagy kellemes voltát, tehát numinozitását. Platón számára például az egész megismerési folyamat visszaemlékezés, anamnézis. Szerinte az igazán jelentős tapasztalatokat a születés előtt szereztük, minden, ami utána következik, csak visszaemlékezés. Az irodalomban Proust Az eltűnt idő nyomában című regénye a korai emlékek jelentőségét tárgyalja, ahogyan Thomas Mann regényeiben is sok esetben a személyiségfejlődési folyamatot a visszaemlékezés teszi lehetővé. Számtalan más irodalmi példát is lehetne hozni. A pszichológiában is felfigyeltek erre a jelenségre, az egyik legfontosabb és legkorábbi pszichológiai irányzat, a pszichoanalízis nagyrészt a visszaemlékezés fontosságára épül.

Sok esetben, ha a saját személyes történetünket nem tartjuk elegendően jelentősnek a régmúlt nagyszerűségének reprezentálására, a történelemben keressük a numinozitást. Olyan történetekben, amelynek alanyai nem kicsi, és jelentéktelen személyek, hanem embercsoportok, nemzetek. Legendákat gyártunk a régmúlt nagyszerűségéről. Vagy az elveszett édenkertről álmodozunk. Vagy csak egyszerűen nem leszünk hajlandóak megtanulni egy új eszköz kezelését, ugyanis az nem a nagyszerű múlthoz tartozik, hanem a rusnya jelenhez. Így születhet meg az erőltetett, rossz értelemben vett konzervativizmus. Pedig a régen élt emberek ugyanúgy áhítoztak a nagyszerű múlt visszatérésére, és szidták a saját jelenjüket, mint ahogyan mi. A szerelem pedig, amely szintén egy módosult tudatállapot, képes a jelenbe hozni numinozitást: a visszaemlékezés-szerű érzés ilyenkor bármikor felidézhető, ha a szeretett lényre gondolunk, tehát a szerelem tündérmese, elveszett édenkert a jelenben, jelenbe hozott anamnézis.