Módosult tudatállapotban (pl. ha álmodunk, vagy drog hatása alatt) azt tapasztalhatjuk, hogy mintha egyrészt több információ kerülne tudatunk előterébe, másrészt fontosabbnak, mintegy „szentebbnek” találjuk ilyenkor a tapasztalatainkat (tehát több „szentséget”, idegen szóval numinozitást tapasztalunk). Az információ látszólagos megnövekedése azt jelenti, amit az Eredet című filmben látunk: rövidebb idő alatt mintha több tapasztalaton mennénk keresztül, kitágulna az idő. A numinozitás növekedése pedig azt jelenti, hogy vagy rémisztő, vagy pedig kifejezetten kellemes tapasztalataink keletkeznek, amelyekben közös, hogy fontosnak, talán nem e világinak, eddigi észleléseinkhez nem hasonlítónak érezzük, és hosszú időre megjegyezzük őket.

Előbbi jelenségre a következő a magyarázat: a normál tudatállapotban a gondolkodásunk megszokott formákat követ, ha pedig ezek fellazulnak, szokatlan mintázatokba szerveződhetnek a gondolataink, amelyek nagy dinamikával változnak, és ez a megszokotthoz képest nagyobb információmennyiséget eredményez a gondolatainkban, rövidebb idő alatt. Ilyenkor tehát úgy érezzük (vagy, ha álmodunk, utólag jövünk rá), hogy szokatlan, „világmegváltó” gondolatok gyors egymásutánban váltják egymást, de van bennük logika, intuíció vagy legalább az asszociációk szabályos rendje. Viszont ez a rend sokkal lazább, mint a normál tudatállapotban, így sokkal nagyobb mennyiségű információ fut át az agyunkon, „világmegváltó” gondolataink keletkeznek.  Képzeljük el, hogy egy számítógépen a processzor csak egy jóval szűkebb halmazból állítja elő a kimeneteit, mint amire a mérete alapján lehetősége volna, tehát a működése mintázatokat követ. Ekkor valami felborítja a működését, a számítási szabályainak számosságát megnöveli, így nagyobb lesz az előálló kimenetek mennyisége, új eredmények születnek, megnő az előálló információ mennyisége. Igaz, ennek az ára az volt, hogy csökkentettük a szigorúságot az új kimenetek előállításánál. Így tágul ki tehát az idő, így nő meg a gondolataink száma, így lesznek „világmegváltó” gondolataink.

A másik említett jelenség a numinozitás növekedése volt. Ez azzal van összefüggésben, hogy a korai életkorban tapasztalt gondolati mintázatok nagyobb figyelmet kapnak (nagyobb a jelentőségük), mint az újabbak, gyakoribbak. Ha valami - például egy módosult tudatállapot - újra előidézi őket, az magának a numinozitás-élménynek lesz a forrása. Azt láthatjuk, hogy a numinozitás visszaemlékezés-szerű. Sokszor láthatjuk a kultúrtörténetben, az irodalomban, a pszichológiában megjelenni a korai emlékek fontosságát, jelentőségét; rémisztő, vagy kellemes voltát, tehát numinozitását. Platón számára például az egész megismerési folyamat visszaemlékezés, anamnézis. Szerinte az igazán jelentős tapasztalatokat a születés előtt szereztük, minden, ami utána következik, csak visszaemlékezés. Az irodalomban Proust Az eltűnt idő nyomában című regénye a korai emlékek jelentőségét tárgyalja, ahogyan Thomas Mann regényeiben is sok esetben a személyiségfejlődési folyamatot a visszaemlékezés teszi lehetővé. Számtalan más irodalmi példát is lehetne hozni. A pszichológiában is felfigyeltek erre a jelenségre, az egyik legfontosabb és legkorábbi pszichológiai irányzat, a pszichoanalízis nagyrészt a visszaemlékezés fontosságára épül.

Sok esetben, ha a saját személyes történetünket nem tartjuk elegendően jelentősnek a régmúlt nagyszerűségének reprezentálására, a történelemben keressük a numinozitást. Olyan történetekben, amelynek alanyai nem kicsi, és jelentéktelen személyek, hanem embercsoportok, nemzetek. Legendákat gyártunk a régmúlt nagyszerűségéről. Vagy az elveszett édenkertről álmodozunk. Vagy csak egyszerűen nem leszünk hajlandóak megtanulni egy új eszköz kezelését, ugyanis az nem a nagyszerű múlthoz tartozik, hanem a rusnya jelenhez. Így születhet meg az erőltetett, rossz értelemben vett konzervativizmus. Pedig a régen élt emberek ugyanúgy áhítoztak a nagyszerű múlt visszatérésére, és szidták a saját jelenjüket, mint ahogyan mi. A szerelem pedig, amely szintén egy módosult tudatállapot, képes a jelenbe hozni numinozitást: a visszaemlékezés-szerű érzés ilyenkor bármikor felidézhető, ha a szeretett lényre gondolunk, tehát a szerelem tündérmese, elveszett édenkert a jelenben, jelenbe hozott anamnézis.