Azt régóta magyarázzák a szubjektív idealista filozófusok, hogy nincs okunk arra, hogy külső, anyagi világ létét feltételezzük, ugyanis a tapasztalatot az érzeteink jelentik. A tapasztalaton kívül pedig minden egyéb, közvetlenül nem bizonyítható dolog létezése Occam borotvájának elvébe ütközik (azaz nem a lehetséges legegyszerűbb, tehát a legkevesebb dolog létezését feltételező világmagyarázat). Az Occam borotvája, a szubjektív idealizmus és fenomenológia tulajdonképpen arra a népi bölcsességre épül, hogy ha valami "úgy hápog, mint egy kacsa, úgy totyog, mint egy kacsa, úgy úszik mint egy kacsa, és úgy néz ki, mint egy kacsa, akkor az valószínűleg egy kacsa". Ilyenkor fel szokott vetődni a kérdés, hogy mire is jó ez nekünk? Következik ebből valami "hasznos" dolog?

Ha kizárólag a saját tapasztalatainkból kiindulva gondolkozunk, végig kell gondolnunk rengeteg mindent, megkérdőjeleződik sok, korábban evidenciának tartott értelmezési gyakorlat. Talán a szubjektív idealista gondolkodásmód legismertebb példája George Orwell 1984 című könyvéből való, amit a legtöbbünk a "diktatúra kézikönyveként" ismer, de ha olvastuk, tudjuk, hogy komoly metafizikai-ismeretelméleti vonatkozása is van a regénynek. Emlékezhetünk, hogy ott O'Brien szubjektív idealista filozófiája alapozza meg a totális diktatúra megvalósításának elméletét. A problémát itt az okozza, hogy felmerül a kérdés, hogy mi történik abban az esetben, ha két tapasztalat-rendszer (itt a Párt nézőpontja és a "materiális valóság") ellentmond egymásnak. Ha a Párt nézőpontja minden más szempontot felülír, akkor a múlt, vagy akár a matematika is változhat, ebből következnek az 1984 híres megállapításai. A "valóság" itt másodlagos, nincsen kitüntetett szerepe (mint ahogyan a Párt nézőpontjának van). De tényleg, azon kívül, hogy "hülyeség, gonoszság", próbáltuk már magunkban megcáfolni O'Brien érvélését? Nehéz feladat... Viszont, ha Orwell feltette nekünk a kérdést, mi még tovább gondolkozhatunk: mely szituációra illik még az a megállapítás, hogy egy kitüntetett nézőpontnak olyan jelentőséget tulajdonítunk, hogy az képes felülírni az objektívnek tartott, materiális valóságból eredő tapasztalatainkat is? Melyek azok az esetek, amikor két tapasztalatrendszer ütközik, és nekünk döntenünk kell közöttük? 

Tudom, látszólag szentégtörés lesz, amit írok, de a Nagy Testvér azaz a Belső Párt nézőpontjára hasonlít például a keresztény Isten nézőpontja. Gondolkozzunk el ezen! Isten igazsága a keresztény hit szerint a legfőbb Igazság, ha bármi más tapasztalattal ütközne, a definíciójából következően azt kell elfogadnunk igazságként. Ha például azt gondoljuk, hogy ami a világban történik, nem a lehetséges legjobb a számunkra, a keresztény hit szerint tévedünk, hiszen Isten igazsága szerint Isten akarata a legfőbb jó, ha pedig Ő mindenható, akkor minden a lehetséges legjobb a világban. Mivel tökéletesen szuverén is (azaz a tettei nem függenek attól, hogy mi mit gondolunk jónak, és mit nem), gyakorlatilag bármit megtehet, azt a legfőbb jóként kell értékelnünk. Akár lehet ugyanaz is a nézőpontja, mint Orwell Nagy Testvéréé. Bizonyos szempontból úgy is tűnhet, hogy ugyanúgy megpróbál ránk erőltetni egy erkölcsi-viselkedési mintázatot, mint a Nagy Testvér. Az isteni szuverenitás hangsúlyozásával Karl Barth, a huszadik század egyik legnagyobb teológusa érvelt, átvágva a teodicea gordiuszi csomóját. A kérdés csak az maradt, hogy akarunk-e ilyen Istenben hinni, akarunk-e Orwell világában élni (Barth szerint persze ez nem jogos kérdésfelvetés, ez nem a mi döntésünk). Tehát akkor Barth rendszerében a Nagy Testvér és a keresztény Isten között pont annyi különbség van, mint a kacsaszerűen hápogó, totyogó, úszó és kinéző lény, és a kacsa között? Bizony!

Mennyi különbség lehet akkor a mesterséges intelligenciával eljövendő történelmi szingularitás és a zsidók Megváltója, vagy akár Jézus második eljövetele között? A szingularitás attól szingularitás, hogy nem tudjuk mi fog történni a történelmi eseményhorizontja mögött, tehát, valami, ami utána jön, bármire képes lehet, amire a Isten, és még eljövendő is. Az ember halhatatlanná tételét már most is pedzegetik, de egy ilyen mesterséges intelligencia lehet akár mindenható, mindenütt jelenvaló, boldogság-mennyországot is építhet nekünk. Kozma György például Jahve nevének etimológiájából igyekszik levezetni, hogy az Ő egyik legfőbb tulajdonsága az, hogy egyszer majd el fog jönni, a jövő irányából teremti a múltat ("Levendítő"), épp, mint ahogyan azt mesterséges intelligenciáról feltételezhetjük. Erre a gondolatmenetre is alkalmazható a kacsa-metafora. 

Szintén határhelyzet, két tapasztalati világ találkozik a halálhoz való közeledéskor. Először vizsgáljuk meg a problémát nem hívő nézőpontból, amikor létezhet legalább külső szemlélő számára a tudat elmúlása. Ez csak a külvilág szempontjából értelmezhető esemény, aki meghal (vagy akár mély álomba merül), az már nem tud róla, azaz az ő számára ez a történés nem is létezik. Egy (nem hívő) ember, amikor a saját haláláról beszél, a semmiről beszél. Amikor azt mondja, hogy "Nyugodjék békében!", értelmetlenséget beszél, "utána" már nincs semmi, béke sincs. Vagy az sem értelmezhető, amikor valaki öngyilkos lesz, vagy várja a halált (nem hívőként), a megnyugvás reményében. A fájdalom elmúlik a halállal - és nem is múlik el, hiszen nem fogunk tudni semmiről, így a fájdalom elmúlásáról sem. Ezt a tapasztalatot nem lehet semmihez sem hasonlítani, ha mégis akarnám, azt mondanám, hogy a halál előtt az idő akár végtelenül meg is nyúlhat, így az utolsó pillanat a végtelenségig is tarthat, hiszen "utána" már nem tapasztalunk semmit. Ez akár olyan is lehet, mint a pokol (vagy, ha épp kellemes halálközeli élményt tapasztalunk: a mennyország). Csupán a materialista jellegű "objektivitásra" törekvés az, ami miatt úgy gondolunk a saját halálunkra, ahogyan a minket körülvevők gondolnak a mi halálunkra: mint elmúlás. Ha nem a saját, hanem a többség szemszögünkből nézzük az eseményeket, akkor félünk az elmúlástól. Én például nem az elmúlástól, hanem a halált kísérő fájdalomtól, és az esetleges halálhoz közeli, vagy halál utáni rossz tapasztalatoktól félek (nagyon!), mert nem tudok róluk semmit. 

Szintén a halál közeledtéhez kapcsolódik a halálközeli élmények tapasztalata, ahol a legtöbb esetben oda jut a vita, hogy a materialista, objektivista, külső szemlélőhöz kapcsolódó nézőpont szerint az agy oxigénhiányos állapota vezet ezekhez az élményekhez, míg az őket átélő személy annyira valóságosnak érzi a vele történteket, hogy ahhoz képest a mindennapi tapasztalat világa tűnik a tapasztalat szempontjából másodrendűnek. Mint például Eben Alexander. Ő a halálközeli élményét "hiperreálisként" írja le, azaz úgy érezte, hogy a halál közelében tapasztaltakat inkább fogadja el valóságosnak, mint a materiális valóságból érkező benyomásokat. Úgy gondolta, hogy: ha egy mennyország úgy hápog, mint egy mennyország, úgy úszik... és olyan a jelentősége, amilyen egy mennyországnak, akkor, az bizony, mennyország. A tapasztaló szempontjából inkább tűnik úgy, hogy például az "alsóbbrendű" világ objektivitásán alapuló oxigénszint-csökkenésre épülő magyarázat bár logikus, ámde mégsem a valós interpretációja az eseményeknek. Bizony: amikor határhelyzetbe kerülünk, az érzéseinkre fogunk hallgatni. Az, hogy az életünk során felállított interpretációk rendszere az objektív valóság létezésén alapul, csak arra bizonyíték, hogy életünk folyamán a materiális, külső "valóságnak" érezzük a legnagyobb jelentőségét, elsődleges tapasztalatrendszer jellegét. Ha egy tapasztalat megdönti ezt az érzést, akkor hajlandóak leszünk mindent átértelmezni, hogy összhangban maradjunk új tapasztalatainkkal, és ezekhez az új élményekhez hozzátartoznak nemcsak az érzékletek, hanem az azokhoz kapcsolódó érzések is: tehát, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk nekik, hova soroljuk őket a tapasztalatok valóságosságának hierarchiájában. A jelentőség tapasztalata egy szintre került az érzeti tapasztalatokkal (azaz ugyanúgy meghatározza az interpretációt): ennek súlyos következményei vannak a materiális valóságba vetett megingathatatlan hitünkre nézve. 

Azért, hogy mégiscsak úgy érezzük, hogy rá kell vágnunk a fenti érvelésre, hogy "jó-jó, de mégiscsak elsődleges az oxigénszint-csökkenésre épülő magyarázat, és általánosságban: azok az interpretációk, amelyek a materiális valóság létezését tartják szem előtt - ha volna időm, át is gondolnám, hogy miért, de most nincs kedvem", a szociális szorongás felelős. Annyira belénk nevelték a materiális valóság elsődlegességébe vetett hitünket, hogy még a saját halálunkat sem vagyunk képesek a saját szemszögünkből vizsgálni. A létszorongást is csak a szociális szorongás teszi értelmezhetővé, hiszen a létünket a saját szemszögünkből nem veszíthetjük el (nem tapasztalhatjuk meg a nemlétet), az csak mások szemében tűnhet el.