Gyerekkoromban (körülbelül tizennégy évesen) két dolog keltette fel a figyelmemet a filozófiában: a Mája-fátyla, és a neoplatonista világkép. A kettő látszólag egymástól függetlenül vonta magára az érdeklődésemet. pedig a filozófiatörténetben ezek kapcsolódnak egymáshoz: a misztikus bölcseletnek mindkettő visszatérő témája, (ezen belül a buddhizmusnak is tárgyai, - a neoplatonista világkép is, csak itt azt buddhista világképnek hívják, legalábbis a kettő igen hasonló - komoly részletességgel). Akkoriban csak keveseket érdeklő területeknek tűntek, mivel annyira ellentmondani látszottak a tudományos és a keresztény világképeknek. Ma már tudom, hogy a(poszt)modern kultúrában (filmekben, könyvekben, festészetben, stb...) gyakran megjelennek ezek a témák. 

A következő, a Mája-fátylával kapcsolatos jelentős élményem Orwell 1984-ének az elolvasása volt, hiszen itt az elvont filozófia helyett az véres valóságként jelent meg. Akkoriban az érdekelt leginkább, hogy lehet-e akár a Nagy Testvér ugyanaz, mint Isten. Meglepett a hasonlóság, amit felfedeztem a zsidó-keresztény Isten és a Nagy Testvér között. Ő is mindent lát; nem a tetteid, hanem a legbelsőbb érzéseid alapján ítél meg; jobban ismer, mint te magadat; elvárja a feltétel nélküli érzelmi azonosulást, úgy mint: "Szeresd a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből", amit, ha nem teljesítesz, halállal (illetve, annál is rosszabbal) büntet. Ma már úgy látom, hogy ezek csupán egyfajta, túlságosan szigorú bibliaértelmezés alapján tűntek így, Jézus Krisztus éppen a rigorózus ószövetségi istenképpel helyezkedik szembe a kegyelem gyakorlása által. Még sok egyéb hasonlóságot is felfedezni véltem, amelyekről ma már látom, hogy tévesek: a Nagy Testvérrel szemben keresztény Isten nem vár el gyűlöletet senki iránt, és a tömeggel való azonosulást sem követeli meg - akkor sem, ha néhányan úgy értelmezik a Bibliát - hiszen ő maga haladt szemben a személytelen, gyűlölködő masszával Krisztusként. Viszont az 1984 tényleg arról a Mája-fátyláról szól, amit földi hatalmak lebegtetnek előttünk. Valójában az 1984 pőrén tartalmazza az igazságot, nem is kell "megfejteni a szimbolikáját", egyszerűbb annál: valóban földi hatalmak ellen érdemes lázadni, amelyek Istent a saját képükre formálják. Ezért lesz a keresztény Isten némely tulajdonságai hasonlóak a Nagy Testvéréhez: nem a Nagy Testvért formázta Orwell a keresztény Isten képére, hanem a földi hatalom az Istent a Nagy Testvér képére, hogy legyen kinek a nevében uralkodni, és félelmet kelteni. 

Amikor először olvastam az Emlékek, álmok, gondolatok című könyvében Carl Gustav Jung egyik álmát, az szintén nagy hatással volt rám. Az álom röviden arról szól, hogy Jungot és (az amúgy az álmodás idején már rég elhunyt) apját egy, a indiai fatehpur sikri Diwan-e-Khas-szal megegyező teremben fogadja a király, a bibliai Dávid. A két jövevény az apa utasítására földig hajolnak, homlokukkal a földet érintik, így tisztelegnek az apa elmondása alapján a "Legfőbb Jelenvalóság" előtt. Később kiderül, hogy a Legfőbb Jelenvalóság nem Dávidot jelölte, hanem a király által, felesége elirigylése okán biztos halálba küldött, megalázott Úriást, aki az álom szerint Dávid fölött lakik, egy lépcsősor mögött nyíló szobában. 

A fatehpur sikri Diwan-e-Khas Jung álmának helyszíne, saját fénykép

Úriás Krisztus-előkép, a szenvedő szolga. A politikai erő birtokosa, Dávid, csak látszat-hatalommal bír, amit így csak a megtévesztés (Mája-fátyla) segítségével tud gyakorolni. Ő a farizeusok által várt Messiás, aki teljes ellentéte a szolgából lett királynak, Krisztusnak. Ő a népet csak politikailag tudja újra naggyá tenni, a politika viszont csupán látszattevékenység. Zárójelben jegyzem meg, hogy itt nem Dávid teljes bibliai szerepéről írok, hanem annak csak egy aspektusáról, az erejével visszaélő politikai hataloméról, aminek egyebek mellett vált Dávid személye a jelképévé. Krisztus viszont arra ad példát, amiről a Hiperkarma Feketepéter című számának a szövege szól: "csak akkor nem jutsz pokolra, ha magadtól odamész".

Később rájöttem, hogy régebben egy gyáva alak voltam. Nem mertem kimondani, hogy elképzelhető, hogy a többség tévedhet. A legtöbben nem gondolják végig, hogy mi a napi nyolc óra munka értelme, meddig építhetjük a civilizációt a (sokféle értelemben, nemcsak a környezetvédelmet érdemes itt érteni) fenntartható fejlődés témakörének tükrében, egyáltalán, meddig lesz a világ jobb attól, hogy dolgozunk rajta, azokkal a módszerekkel, ahogyan jelenleg tesszük. Nem viszonyulnak őszintén a hatalom és a szexualitás, illetve a kettő egymáshoz való kapcsolatának témaköréhez. "Érzésből" cselekszenek, tetteik következményeit és valós tartalmát nem végiggondolva, ahogyan a szuperego  elszabadult, negatív oldala diktálja nekik. Azért tevékenykednek, hogy könnyű úton juthassanak ahhoz az érzéshez, hogy ők jók. A szuperego sötét oldala az aztékoknak azt diktálta, hogy százszámra áldozzanak fel embereket az istenek tiszteletére, a spanyol hódítóknak, hogy indiánokat öljenek. A keresztes lovagoknak azt, hogy muszlimokat gyilkoljanak, a muszlim terroristáknak, hogy gyaurokkal végezzenek. A farizeusoknak, hogy kivégezzék az "istenkáromló" Jézust. Még számtalan példa van ezeken kívül is a történelemben a büszkeséggel végzett gyilkosságokra. Tudomásul kellene venni, hogy ami miatt jónak gondoljuk magunkat, az nem feltétlenül jó. Csak látszat-jó. A rosszakaratú politikai hatalom, a szuperego rossz oldala, a Mája-fátyla - mind-mind ugyanannak a jelenségnek, az emberfeletti romboló erőnek a megnyilvánulásai - közös bennük, hogy a valóságot eltakaró és az embert emberségében megnyomorító funkcióik vannak.